Na hát, pajtikáim, most mondok én nektek valamit, de csak úgy kocsmatitok gyanánt. Aki meg továbbpletykálja, az a saját baját keresi. Mert én, Róka Pál, nem vagyok pletykás ember — csak a szemeim működnek, mint a távcső, oszt amit látok, azt szépen följegyzem idebelül, hogy ne vesszen el a történelemből. Hát volt az a nap, tudjátok, amikor a piacról ballagtam hazafelé, s ki más lépegetett előttem, mint a Kiss Ilonka. No, ha van a faluban olyan nő, akire még a templomtorony is megkondulna, hát az ő. Nem tudom, ki hogy van vele, de én, ha Ilonka fenekét látom, egyből elfelejtem, miért indultam el eredetileg.
Az a hátsó, barátaim, az nem csak úgy van. Az nem egyszerű „fenék”, mint a többi asszonynak. Az gömbölyű, feszes, ruganyos — mintha maga a Jóisten kedvtelésből megfaragta volna, mikor épp jó kedve volt. Amikor Ilonka sétál, az a két félgömb úgy ring, mint két jól megkelt cipó a kemence előtt. Az ember meg csak néz utána, mint kiskutya a kolbász után. Meg is mondtam a Bélának ott a pultnál, ahogy most is ülünk: „Te Béla, az Ilonka hátsóján még a bánat is jobban csúszna.” Mire a Béla csak csapott a pultlapra és mondta: „Hát Pali, az nem hátsó, az maga a nemzeti kincs!”
És igazat szólt a Béla, mert az a látvány nem mindennapi. A szoknyája pont annyit enged látni, amennyi elég ahhoz, hogy a férfiember szíve kalapáljon, mint a kaszás hajnalban. És ahogy lép, az a ringás, hát… ha a templomtorony is ilyen formában inogna, minden vasárnap telt ház lenne a misén!
Szóval én nem szégyellem: megálltam, megnéztem. Nem tapogattam, nem szóltam, csak csodáltam, mint más a naplementét a dombtetőn. Mert vannak a világon szép dolgok — s az Ilonka feneke ezek közül a legszebbik.
Úgyhogy, barátaim, ha legközelebb meglátjátok ti is, ne fintorogjatok, ne forgassátok a szemeteket. Nézzétek meg szépen, tisztelettel. Mert ilyen látvány nem terem minden bokor alatt. És ha megihlet, hát le is lehet róla egy sort jegyezni a kocsmában, egy jó fröccs mellett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése