No hát kedveseim, az ember azt hinné, hogy a házasság az egy szent kötelék, amitől a két lélek úgy összetapad, mint a vizes kenyér a kutya szájában. De hát nem mindig van ez így. Mert ott van példának okáért a Vilmányi Terka. Aki elsőre, ha ránéz az ember, azt hinné: tisztesség, becsület, kendős asszony, szorgos házicseléd a szó legszebb értelmében. Na de a kendő alatt is lehet ördögi gondolat, kérem szépen.
Történt egyszer, hogy az ura, a Vilmányi Pista, kiment a határba, mert hát a kukorica magát nem kapálja meg. A Terka meg otthon maradt, és hát, ahogy mondani szokták, „nem ült tétlenül”. Hát persze hogy nem! Mert hát éppen a plébános úr toppant be, aki, mondjuk ki, nemcsak a hívek lelkét szerette gondozgatni, hanem úgy néha más testrészeket is.
És akkor ott, kérem, a sparhelt mellett, ahol a fazékban még pöfögött a bab, a Terka megmutatta, hogy az asszonyi hűség néha bizony olyan, mint a templomi gyertya: könnyen elolthatja a huzat.
Most persze, ha valaki azt hinné, hogy én kárörömmel mondom ezt, az téved. Mert hát a Vilmányi Pista jó ember, dolgos ember, és ha tudná, mi történt a háta megett, hát bizony a kapát nemcsak a földbe verné, hanem másfelé is suhintana vele.
De az élet már csak ilyen: amit az Úristen összekötött, azt a plébános néha kibogozgatja. És azóta is mondják a faluban: „A Terkánál még a mise is hosszabbra nyúlik, ha a plébános úr celebrálja.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése