Mámai agyamenések

 „Ahogy öregszem, kérem alássan…”

No hát, mostanában valahogy úgy érzem, mintha a világ kifordult vóna magából. Ahogy öregszem, kezdek belezavarodni mindenbe, amiben valaha hittem. Mert amit régen biztosnak tudtam, az mostanra olyan bizonytalan lett, mint a hajnali köd a rét fölött.

Az internet meg csak tolja rám a sok okosságot, jobbról-balról, mint mikor a szomszédok egyszerre kiabálnak át a kerítésen. Egyik ezt mondja, másik azt, oszt az ember csak néz, mint borjú az új kapura, hogy most akkor kinek is higgyen.

Én nem az ufókat keresem, meg nem a föld alatti gyíkokat, nem bizony. Én csak azon tűnődöm, hogy mi a csudát keresünk mi itt, emberek, és hogy tényleg azok vagyunk-e, aminek hisszük magunkat. Mert lehet, hogy ez a világ csak valami nagy játék, oszt mi benne csak a bábuk vagyunk, akiknek azt hiszik, szabad az akaratuk.

Olvasom én ezeket a nagy elméleteket: hogy a tudat több dimenzióban él, meg hogy az agy képes gyógyítani magát. Hogy a gondolat teremt, s hogy a lélek nem hal meg soha, csak másik kabátot vesz magára. Hát, kérem, ha ez mind igaz, akkor én már félig Buddha vagyok, csak a hasam hiányzik hozzá.

Aztán ott vannak azok a történetek, hogy réges-rég, mielőtt még mi itt megjelentünk vóna a földön, volt már egy okosabb, fejlettebb népség. Aztán eltűntek, mint nyáron a dér. A tudósok meg persze legyintenek, mert ami nem fér bele a könyvbe, az náluk nincs is. De én azt mondom: hát miért ne lehetne igaz? Attól, hogy valamit nem tudunk, még létezhet, nemde?

Valahogy most minden meginog. A klíma, az ember, a hit, a józan ész is. A Föld forog, mi meg csak kapaszkodunk rajta, mint a macska a padláson. A vándorlás is nő, mindenki menekül valahonnan valahova, csak épp azt nem tudja, hová.

És közben ez a mi nagy, okos, fejlett nyugati világunk, amire annyira büszkék vagyunk, lassan széthullik, mint a rosszul varrt gatya. Minden a pénzről szól, a haszonról, a csillogásról, csak a lélek marad kint az udvaron, fázva, magányosan.

Pedig a történelem megmutatta már ezerszer: minden birodalom megszületik, felfuvalkodik, aztán szépen összeomlik, mint a hóember tavaszkor. Mi se leszünk kivételek, úgy érzem.

De lehet, hogy csak én látom így, mert öregszem.

Vagy talán — és ez az, amitől néha megborzongok — nem is zavarodok, hanem végre kezdek tisztábban látni.