Napló ( new fox diary )

No hát kedveseim, az ember azt hinné, hogy a házasság az egy szent kötelék, amitől a két lélek úgy összetapad, mint a vizes kenyér a kutya szájában. De hát nem mindig van ez így. Mert ott van példának okáért a Vilmányi Terka. Aki elsőre, ha ránéz az ember, azt hinné: tisztesség, becsület, kendős asszony, szorgos házicseléd a szó legszebb értelmében. Na de a kendő alatt is lehet ördögi gondolat, kérem szépen. Történt egyszer, hogy az ura, a Vilmányi Pista, kiment a határba, mert hát a kukorica magát nem kapálja meg. A Terka meg otthon maradt, és hát, ahogy mondani szokták, „nem ült tétlenül”. Hát persze hogy nem! Mert hát éppen a plébános úr toppant be, aki, mondjuk ki, nemcsak a hívek lelkét szerette gondozgatni, hanem úgy néha más testrészeket is. És akkor ott, kérem, a sparhelt mellett, ahol a fazékban még pöfögött a bab, a Terka megmutatta, hogy az asszonyi hűség néha bizony olyan, mint a templomi gyertya: könnyen elolthatja a huzat. Most persze, ha valaki azt hinné, hogy én káröröm...

 No hát, kedveskéim, az ember olykor hajlamos elfeledni, hogy az Úristen nem véletlenül teremtett dombokat a tájba, s ugyanúgy nem véletlenül a női testre sem. Mert a dús kebel, kérem szépen, az maga a természet csodája, sőt, a férfiember szemében egyenesen a kinyilatkoztatás! Mondják, hogy a szőlőhegyet a gazda gondozza, a kalászt az arató vágja, de a kebelt... azt bizony csak gyönyörködni illik benne, és persze nagy becsben tartani. Hát ahogy a férfi megpillantja, máris elfelejti a világ minden gondját, s a szíve úgy kezd verdesni, mint tyúk az eresz alatt. És bizony a dús kebel nemcsak mutatós, de hasznos is volt régen-rég, mikor a gyermeknek éltető táplálékát adta. De ne szépítsük a dolgot, a férfiember szeme nem a gyereknevelésen akad fenn, hanem azon, ahogy a blúz alatt feszül az a két szépséges halom, mintha maga a Teremtő két fehér kenyeret tett volna kosárba, meleg, illatos cipókat, hogy tessék csak nézni, élvezni, sóvárogni! A faluban is mindig mondták: „Ha asszonynak keb...

 No hát, ide hallgass, ténsasszony (vagy ténsúr, ki tudja már manapság, kinek miféle neve vagyon), elmesélem én kereken, miért is nem visz be a lábam a templom küszöbén túlra, s miért áll föl hátamon a szőr, mikor meglátok egy papot, még akkor is, ha csak a boltban veszegeti a kiflit. Gyerekkoromban még mentünk szépen, ahogy illik: ünneplő gatyában, frissen fésült hajjal, szorítva az anyám kezét, nehogy elszökjek a szomszéd kutyával inkább csavarognyi. A templom akkoriban nagy dolognak tűnt: csend, áhítat, az orgona bömbölése, meg a tömjénfüst, ami úgy beette magát a ruhámba, hogy három napig is papillatot árasztottam. Akkor még nem is bántam, mert azt mondták, szent dolog az. De ahogy nőttem, meg az eszem is serdült – legalábbis úgy hiszem –, kezdtem észrevenni, hogy a sok szent beszéd mögött nagyon is emberi számítás lapul. A papok, akik azt prédikálták, hogy szerényen, alázattal, azok ültek a legpuhább székben, ettek a legjobb ételből, s köszörülték a nyelvüket mindenkiről, aki ...

 No hát akkor kanyarítom tovább, úgyis ritka, hogy valakit érdekel, miért marad inkább otthon az ember, mikor a falu népe mind a forgatagba tódul, mint a legyek a frissen kifőtt szilvalekvárra. A búcsú valaha nagy esemény volt, a gyerek szemének csillogás, a férfi zsebének kiürülés, az asszonynak meg lehetőség, hogy új abroszt vegyen a sáros standon. Én is szerettem, na. Ott volt a céllövölde, ahol sose találtam el a pálcikára biggyesztett műanyag kacsát, de annál nagyobb büszkeséggel vittem haza a „nyereményt”: egy plüssmacit, aminek már másnap kiesett a szeme. De mit számított? Boldogság volt. Mostanra viszont, ha meglátom a ringlispílt, nem a szédülés örömét érzem előre, hanem a derekam tiltakozását. Ha meghallom a cukorkaárus harsány kínálását, nem édességre vágyom, hanem arra, hogy elnémuljon a világ legalább tíz percre. A sokadalom meg… hát mit mondjak, lökdösődnek, lihegnek, csomagokat cipelnek, s közben úgy néznek rád, mintha te lennél az akadály az életük nagy vásári futam...