No hát, kedveskéim, az ember olykor hajlamos elfeledni, hogy az Úristen nem véletlenül teremtett dombokat a tájba, s ugyanúgy nem véletlenül a női testre sem. Mert a dús kebel, kérem szépen, az maga a természet csodája, sőt, a férfiember szemében egyenesen a kinyilatkoztatás!
Mondják, hogy a szőlőhegyet a gazda gondozza, a kalászt az arató vágja, de a kebelt... azt bizony csak gyönyörködni illik benne, és persze nagy becsben tartani. Hát ahogy a férfi megpillantja, máris elfelejti a világ minden gondját, s a szíve úgy kezd verdesni, mint tyúk az eresz alatt.
És bizony a dús kebel nemcsak mutatós, de hasznos is volt régen-rég, mikor a gyermeknek éltető táplálékát adta. De ne szépítsük a dolgot, a férfiember szeme nem a gyereknevelésen akad fenn, hanem azon, ahogy a blúz alatt feszül az a két szépséges halom, mintha maga a Teremtő két fehér kenyeret tett volna kosárba, meleg, illatos cipókat, hogy tessék csak nézni, élvezni, sóvárogni!
A faluban is mindig mondták: „Ha asszonynak keble van, az olyan, mintha a háznak két ablaka volna – onnan világít ki az egész otthon melege.” És hát az igazság az, hogy mikor a férfi ujjai óvatosan rátalálnak, az bizony olyan, mint mikor a vándor végre megtalálja a forrást a nagy hőségben.Nem szégyen az, kérem, kimondani: a dús női kebel maga az élet ünnepe. S ha pajzánul akarom mondani, hát annyi benne az öröm, mint a búcsúban a mézeskalács szívekben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése