No hát, ide hallgass, ténsasszony (vagy ténsúr, ki tudja már manapság, kinek miféle neve vagyon), elmesélem én kereken, miért is nem visz be a lábam a templom küszöbén túlra, s miért áll föl hátamon a szőr, mikor meglátok egy papot, még akkor is, ha csak a boltban veszegeti a kiflit.
Gyerekkoromban még mentünk szépen, ahogy illik: ünneplő gatyában, frissen fésült hajjal, szorítva az anyám kezét, nehogy elszökjek a szomszéd kutyával inkább csavarognyi. A templom akkoriban nagy dolognak tűnt: csend, áhítat, az orgona bömbölése, meg a tömjénfüst, ami úgy beette magát a ruhámba, hogy három napig is papillatot árasztottam. Akkor még nem is bántam, mert azt mondták, szent dolog az.
De ahogy nőttem, meg az eszem is serdült – legalábbis úgy hiszem –, kezdtem észrevenni, hogy a sok szent beszéd mögött nagyon is emberi számítás lapul. A papok, akik azt prédikálták, hogy szerényen, alázattal, azok ültek a legpuhább székben, ettek a legjobb ételből, s köszörülték a nyelvüket mindenkiről, aki nem hajtotta eléggé a fejét.
Hát én meg nem szeretek hajlongani, se térdet koptatni csak azért, mert valaki fekete ruhában jár és nagy könyvet lapozgat. Nekem az Isten, ha van, nem a templom falai közé zárva ül, hanem kinn a határban, mikor a szél meglengeti a búzatáblát, vagy este, mikor a csillag néz vissza rám. Oda nem kell harangszó, se persely.
És a papok… no, róluk annyit, hogy valahogy mindig úgy érzem, mintha átlátnának rajtam. Nem jóleső módon, hanem úgy, mint a pék, aki nézi, mennyi kiflit loptál a zsebedbe. Mintha méricskélnének, ítélgetnének, s közben mosolyognak azzal a „fiam, mi jót látsz te magadban?”-féle mosollyal. Hát én nem kérek abból. Nekem elég, ha a tükörbe nézek, az se mindig kedves.
Úgyhogy kerülöm a templomot. Nem az Isten miatt – ha van, hát ő kibírja nálam is, a kamraajtó előtt, a pohár bor mellett. Hanem az emberek miatt, akik ott bent nagyobbnak, szentebbnek akarnak látszani, mint amilyenek odakint a hétköznapokban. Én meg azt mondom: a szentségnek nem kell cifra ruha, elég egy tiszta szív meg egy tisztességes kézfogás.
Szóval, ha engem kérdezel, a templom olyan, mint a falusi búcsú céllövöldéje: szépen ki van pingálva, csalogat a sok színes lufi, de ha odalősz, a nyeremény legtöbbször csak egy félvak plüssmaci. Aztán ott marad a zsebedben az üresség, meg a kérdés: tényleg ezért fizettem?
Én meg inkább maradok a magam hitével, ami nem harsog, nem szónokol, csak úgy van, mint a reggeli napfény a tyúkudvaron: senki se harangoz be neki, mégis minden nap megjelenik. A papnak legyen a templom, a füst, a prédikáció. Nekem meg legyen a csend, a föld illata, meg a pohár bor, amit nem kell megszentelni, hogy jóleső legyen.
És ha valaki azt mondja, hogy így nem üdvözülök, hát mosolygok rá, s annyit felelek: „Ha az Isten tényleg olyan bölcs, ahogy hirdetik, akkor ő bizonyosan jobban szereti a szabadban imádkozó rókát, mint a padban szuszogó képmutatót.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése