Ugrás a fő tartalomra

Miért is nem járok templomba?

 No hát, ide hallgass, ténsasszony (vagy ténsúr, ki tudja már manapság, kinek miféle neve vagyon), elmesélem én kereken, miért is nem visz be a lábam a templom küszöbén túlra, s miért áll föl hátamon a szőr, mikor meglátok egy papot, még akkor is, ha csak a boltban veszegeti a kiflit.

Gyerekkoromban még mentünk szépen, ahogy illik: ünneplő gatyában, frissen fésült hajjal, szorítva az anyám kezét, nehogy elszökjek a szomszéd kutyával inkább csavarognyi. A templom akkoriban nagy dolognak tűnt: csend, áhítat, az orgona bömbölése, meg a tömjénfüst, ami úgy beette magát a ruhámba, hogy három napig is papillatot árasztottam. Akkor még nem is bántam, mert azt mondták, szent dolog az.

De ahogy nőttem, meg az eszem is serdült – legalábbis úgy hiszem –, kezdtem észrevenni, hogy a sok szent beszéd mögött nagyon is emberi számítás lapul. A papok, akik azt prédikálták, hogy szerényen, alázattal, azok ültek a legpuhább székben, ettek a legjobb ételből, s köszörülték a nyelvüket mindenkiről, aki nem hajtotta eléggé a fejét.

Hát én meg nem szeretek hajlongani, se térdet koptatni csak azért, mert valaki fekete ruhában jár és nagy könyvet lapozgat. Nekem az Isten, ha van, nem a templom falai közé zárva ül, hanem kinn a határban, mikor a szél meglengeti a búzatáblát, vagy este, mikor a csillag néz vissza rám. Oda nem kell harangszó, se persely.

És a papok… no, róluk annyit, hogy valahogy mindig úgy érzem, mintha átlátnának rajtam. Nem jóleső módon, hanem úgy, mint a pék, aki nézi, mennyi kiflit loptál a zsebedbe. Mintha méricskélnének, ítélgetnének, s közben mosolyognak azzal a „fiam, mi jót látsz te magadban?”-féle mosollyal. Hát én nem kérek abból. Nekem elég, ha a tükörbe nézek, az se mindig kedves.

Úgyhogy kerülöm a templomot. Nem az Isten miatt – ha van, hát ő kibírja nálam is, a kamraajtó előtt, a pohár bor mellett. Hanem az emberek miatt, akik ott bent nagyobbnak, szentebbnek akarnak látszani, mint amilyenek odakint a hétköznapokban. Én meg azt mondom: a szentségnek nem kell cifra ruha, elég egy tiszta szív meg egy tisztességes kézfogás.

Szóval, ha engem kérdezel, a templom olyan, mint a falusi búcsú céllövöldéje: szépen ki van pingálva, csalogat a sok színes lufi, de ha odalősz, a nyeremény legtöbbször csak egy félvak plüssmaci. Aztán ott marad a zsebedben az üresség, meg a kérdés: tényleg ezért fizettem?

Én meg inkább maradok a magam hitével, ami nem harsog, nem szónokol, csak úgy van, mint a reggeli napfény a tyúkudvaron: senki se harangoz be neki, mégis minden nap megjelenik. A papnak legyen a templom, a füst, a prédikáció. Nekem meg legyen a csend, a föld illata, meg a pohár bor, amit nem kell megszentelni, hogy jóleső legyen.

És ha valaki azt mondja, hogy így nem üdvözülök, hát mosolygok rá, s annyit felelek: „Ha az Isten tényleg olyan bölcs, ahogy hirdetik, akkor ő bizonyosan jobban szereti a szabadban imádkozó rókát, mint a padban szuszogó képmutatót.”

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dúgok ahogy velünk megestek.

 Aggyon Isten atyámnak fiai és lányai! Nagy oka van annak, hogy rávettem magam az írásra. Ahogy mán valamellik posztban megemlítettem  a ténsasszony imádja lájkóni és megosztani a nyereményjátékok felhívásati. Mindég kinevettem mert én még sohasenem talákoztam ollanna aki nyert vóna valamit . A minap este gyön a kedves a kis tablettjéve, hogy nézzem mán meg millen "levelet" kapott meg merje é nyitni vagy mifene. Má mé ne mernéd mondottam néki és kivettem kezéből az ipad-et és megnyitottam én magam azt a levelet. Oszt azonmód pofára is estem mert a kedvesemmel közölték, hogy  megnyerte valamellik bútorbolt által meghirdetett szekrénysort. Hát kérem vót nagy öröm mert a gyerekek ahogy kőtőztek vitték magukkal a szekrénysorunk dirib darabjait. Melliknek éppen mellikre vót szüksége. A legjobbkor gyött ezen nyeremény. Kicsit régebbi típusú dizájn és használt de echte német. Másfelő meg ingyé aggyák hát mindenképpen ehozzuk, majd a jövő héten. A héten akartuk de  a telefon...

Beteljesedett

 Be vagy inkább kiteljesedett a megfázásom mára. Reggel még csak a szokásos szipogós, köhintős állapotban voltam, így szokásomhoz híven elmentem dolgozni. Tettem-vettem, dolgozgattam  de az idő teltével egyre carabbúl éreztem magam. Rázott a hideg,fájt mindenem. Úgy kilenc óra magasságában ( Csak azért írtam így, hogy fitogtassam a művelt műveletlenségem! :) ) fogtam magam és hazajöttem.Persze előtte ahogy illik bejelentettem ezt a főnökömnek akit nem igazán hatott meg ,hogy halálos férfi náthában szenvedek. De elengedett. Itthon aztán elfeküdtem és nyakig betakarództam, majd délig aludtam mint a bunda. Utána se lettem jobban, így a ténsasszony engedélyével" lustálkodtam" tovább. Szorgalmasan hozta nékem a brrr teáját amiből már megitatott vele cc két litert. Most meg folyamatosan rohangálok kifelé  kis dolgomra. Nyavalám miatt elhalasztódott a holnapra tervezett mészárlás ugyanis nyulakat akartunk kiugrasztani a bundájukból. Kell a hely a következő generációnak.  Az...

Megcsalatva

No hát kedveseim, az ember azt hinné, hogy a házasság az egy szent kötelék, amitől a két lélek úgy összetapad, mint a vizes kenyér a kutya szájában. De hát nem mindig van ez így. Mert ott van példának okáért a Vilmányi Terka. Aki elsőre, ha ránéz az ember, azt hinné: tisztesség, becsület, kendős asszony, szorgos házicseléd a szó legszebb értelmében. Na de a kendő alatt is lehet ördögi gondolat, kérem szépen. Történt egyszer, hogy az ura, a Vilmányi Pista, kiment a határba, mert hát a kukorica magát nem kapálja meg. A Terka meg otthon maradt, és hát, ahogy mondani szokták, „nem ült tétlenül”. Hát persze hogy nem! Mert hát éppen a plébános úr toppant be, aki, mondjuk ki, nemcsak a hívek lelkét szerette gondozgatni, hanem úgy néha más testrészeket is. És akkor ott, kérem, a sparhelt mellett, ahol a fazékban még pöfögött a bab, a Terka megmutatta, hogy az asszonyi hűség néha bizony olyan, mint a templomi gyertya: könnyen elolthatja a huzat. Most persze, ha valaki azt hinné, hogy én káröröm...