No hát akkor kanyarítom tovább, úgyis ritka, hogy valakit érdekel, miért marad inkább otthon az ember, mikor a falu népe mind a forgatagba tódul, mint a legyek a frissen kifőtt szilvalekvárra.
A búcsú valaha nagy esemény volt, a gyerek szemének csillogás, a férfi zsebének kiürülés, az asszonynak meg lehetőség, hogy új abroszt vegyen a sáros standon. Én is szerettem, na. Ott volt a céllövölde, ahol sose találtam el a pálcikára biggyesztett műanyag kacsát, de annál nagyobb büszkeséggel vittem haza a „nyereményt”: egy plüssmacit, aminek már másnap kiesett a szeme. De mit számított? Boldogság volt.
Mostanra viszont, ha meglátom a ringlispílt, nem a szédülés örömét érzem előre, hanem a derekam tiltakozását. Ha meghallom a cukorkaárus harsány kínálását, nem édességre vágyom, hanem arra, hogy elnémuljon a világ legalább tíz percre. A sokadalom meg… hát mit mondjak, lökdösődnek, lihegnek, csomagokat cipelnek, s közben úgy néznek rád, mintha te lennél az akadály az életük nagy vásári futamában.
Én meg ott állok, és azon kapom magam, hogy már nem is nézelődöm, nem is vásárolok, csak számolom, hány lépés még hazáig. Mert otthon vár a csend. A saját pohár borom, amit nem kell sorban állva kicsikarni egy feszült csapolótól. A saját udvarom, ahol nem könyökölnek a bordámba idegenek. Meg a saját gondolataim, amik nem fulladnak bele a mulatós zenébe.
Szóval ha valaki kérdezi: „miért nem gyün el Pali a búcsúba?” – annak csak annyit mondok: nem az a baj, hogy a búcsú hangosabb lett. Én lettem halkabb. És most már jobban esik, ha hallom a tücsköt, mint ha ordít a hangfal.
No hát, akkor ide biggyesztem a végét, úgy, mintha tényleg a búcsút búcsúztatnám el:
Merthogy, kérem szépen, mindenki életében elgyön az a pillanat, amikor a ringlispíl már nem hívogat, hanem csak forog magában, te meg inkább a pad szélén ülsz, s onnan nézed a többiek kacagását. Nem irigykedve, csak afféle mosolygós belenyugvással: „na, én ezt már megjártam, hadd járják most ők.”
A kürtőskalács illata már nem csábít, mert tudod, hogy utána három napig gyomorégésed lesz. A céllövöldét meg hagyod a fiataloknak, hadd vigyék haza ők a félvak plüssmacit. Neked már nagyobb nyeremény egy nyugodt este, amikor a szúnyog is elkerül, s a pohár bor mellett csak a saját gondolatod zsong.
Szóval elbúcsúzom a búcsútól. Nem haraggal, nem keserűséggel, hanem olyan csendes kézfogással, ahogy két régi jóbarát válik el: „szép volt, jó volt, de most már mennék haza.”
És ha nagyon akarom, a saját udvaromon is van ringlispíl: csak körbejárok kétszer a kertben, s ugyanúgy megszédülök – de legalább nem kell hozzá belépőt fizetni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése